Öngyilkosságot Túlélők

Az öngyilkosok hozzátartozói sokszor elsöprő erejű, kínzó, traumatikus fájdalmat élnek át. A kulturális, vallási és társadalmi tabuk még ezen felül is további terhet jelentenek. A krízist csökkenti, elviselhetőbbé teszi az öngyilkosság fő tényezőinek megértése és ismerete.

Bár egyes esetekben a tragikus halál végső soron talán előre is látható, legtöbbször váratlanul éri a környezetet; a döbbenetet pedig fokozza, hogy az elkövetés módszere gyakran igen agresszív jellegű. A környezet a történtekre adott első reakciója a sokk és a tagadás; idővel azonban, amikor a veszteség valósággá válik, sokféle új érzelem keletkezik: düh, zavartság, visszautasítottság.

A veszteség feldolgozása sokban függ attól is, hogy adott egyén mit tapasztalt gyermek- és serdülőkorában. Bár a leírt érzelmi reakciók bizonyos értelemben automatikusak, mégis, ha az egyén fokozatosan megérti, a történtek milyen hatással vannak a hétköznapi életére, a beilleszkedése sokat javulhat.

A gyásszal járó fizikai, viselkedéses, érzelmi és szociális reakciók hosszabb vagy rövidebb időn át – akár hónapokig, vagy évekig – meghatározóak maradnak. E folyamatban a legtöbb, amit egy túlélő tehet, az hogy napról napra egy kicsit előrehaladva jusson túl a traumán, s megtanulva együtt élni a veszteséggel, végül vissza tudjon illeszkedni a társadalomba. A gyász első időszakában ez még nem lehetséges; az érintett ugyanis nem tud másra gondolni, csak a szeretett személyre, gyakran erős vágyat érez rá, hogy ő maga is utánahaljon. Ahogyan azonban múlik az idő, nézet- és értékrendszere, sőt személyisége is átalakul, megváltozik. Az önsegítő csoportok ösztönözhetik tagjaikat, hogy személyiségük további fejlődése során az őket ért tragikus eseményekből is tudjanak építkezni.