Volt 2 gyönyörű pár.

Szerették egymást, mint még eddig senkit. Kéz a kézben voltak mindig, csók a szájukon forrón égett.

De egy kis semmiségen megsértődött a fiú. Azt hitte, hogy az élet hosszú. A lány kettesben sétált a fiú barátjával. Nem beszéltek semmiről, csak mentek egymás mellett. A fiú félreértette mindezt és szakított szerelmével. A lány összeomlott lelkileg. Álomtalan éjszakák, könnytől nedves zsebkendők. A lány sokat gondolkodott arról, hogy eldobja az életét. De reménykedett abban, hogy a fiú meg tudja bocsátani az egészet. A lány szívét iszonyatos fájdalom mardosta. A haláltól nem félt, csak a remény éltette, hogy még hátha visszakapja a barátját.

De amikor az iskolából ment haza a parkon keresztül, akkor látta hogy a fiú egy másik lánnyal kéz a kézben sétálnak a szökőkútnál és leülnek azon a kis kopott piros padon ahol először csókolóztak. A lány tudta, hogy az utolsó dolog is elsüllyedt az életében, ami még megmentette volna a haláltól. Tudta, hogy a barátját soha nem kaphatja vissza. A remény meghalt. Nem akarta a lány, hogy a barátja meglássa, ezért a hosszabb úton ment haza. A házuk előtt volt egy buszmegálló. Leült oda, és sírni kezdett. Sírt mert elveszítette a szerelmét. Sírt mert már nem akart élni. Hazament és bezárkózott a szobájába. A szülei nem értették, hogy miért szomorú és miért romlanak a jegyei. Kezdték megszokni, hogy mindig bánatos, mindig kisírtak a szemei. Nem is törődtek vele. A lány elővett egy papírt és egy tollat. Írni kezdett. Leírta mind azt, ami miatt el akarta dobni az életét. Leírta azt, hogy neki nem kell az élet, mert akit ő tiszta szívből szeret, az kineveti ha  meglátja. A levél végére pedig azt írta: „…senki nem szeret mindenki megaláz és kinevet. Eldobom magamtól az életem.”

Összehajtotta a levelet és a zsebébe csúsztatta. Akkor este elvette az apja borotvájából a pengét. Beletette a pénztárcájába. Másnap reggel a lány megint látta a barátját a barátnőjével. A lány szíve összeszorult. Megvárta amíg elbúcsúznak egymástól. A csók amit egymásnak adtak a lány szívébe feltett egy kérdést: ”vajon sírni fog-e a temetésemen?” A fiú lassan elindult az osztálya felé. A lány utána szaladt és a fiú kezébe adta a levelet. Egymás szemébe néztek. A lány szeme könnyes volt. A fiúéba öröm égett. Nem értette hogy mit akar tőle a lány.

Hírtelen a lány elszaladt. El a parkba. Futás közben keservesen sírt és folytak a szomorú arcán a könnyei. Lépései között a pénztárcáját kereste. Elővette a zsebéből. Odaért a piros padhoz. Eszébe jutott az első csók öröme és izgalma. Leborult a padra. Elővette a pengét és közben zokogott. Eközben a fiú irodalom órán volt. Elővette a zsebéből a levelet és olvasni kezdte. Könnybe lábadt a szeme fájdalom hatolt a szívébe. A levél utolsó sorát is elolvasta:  „…senki nem szeret mindenki megaláz és kinevet. Eldobom magamtól az életem.”

Hírtelen felállt és kirohant az óráról. Azt se halotta, hogy a tanár ordít rá. Rohant a parkba, de tudta, hogy már késő. Nem tud elég gyorsan futni ahhoz, hogy egy életet megmentsen. Annak a lánynak az életét, akit nagyon szeret. A levél olvasása közben döbbent rá arra, hogy a lányt még tiszta szívből szereti. Bármit megtenne érte. Vissza akarta csinálni az egészet, de tudta, hogy már túl késő. Futás közben neki is eszébe jutott az első csók. Megállíthatatlanul folytak az arcán a könnyek. Már messziről érezte a park virágainak illatát. A szökőkút angyalkáját is látta. Még gyorsabban kezdett el futni. Megpillantotta a kis piros padot. A padon tudta, hogy ki fekszik, de nem akarta elhinni. Odament a padhoz. Már nem futott csak sírt. Halkan folytak az arcán a könnyek. Leborult a pad mellé a földre. Akkor vette észre hogy a lány csuklójából patakokban folyik a vér. Megfogta a lány kezét. A lány ekkor egy pillanatra magához tért. Látta a fiút maga mellet. Becsukta a szemét és azt suttogta: „A temetésemen is ugye ilyen keservesen fogsz sírni? A sírban is szeretni foglak…”

ÉS ekkor örökre becsukta a szemét.