Reménytelen szerelem

egy komor este, a hold szürke fénye
 tép utat a szomorú, halk sötétségbe;
 sikolya hallatszik a sötét árnynak,
 midőn szakad szét a gyötrő bánat.
 
 s helyébe eljő, egy sötétebb kor,
 hol már kínzó remény sem honol;
 egy kietlen pusztaság, ez maradt,
 hol nincs több hajnal, csak alkonyat.
 
 e komor sötétben reszketve bújva,
írom végső soraimat újra meg újra;
 kezem folyton csak inog, s remeg,
 midőn papírra íveli, már kínzó neved.
 
 tudom jól, elrontottam nagyon,
 s hiába mondom: nem volt alakalom;
 hisz lett volna, csak gyáva voltam
 füledbe súgni legbenső vágyam.
 
 most és örökké a másé vagy már,
 s engem csak gyötör a kínzó magány;
 szívem darabokra tépi a sötétség,
 nincs többé remény, nincs többé szép.
 
 most, hogy eljött hát az utolsó alkonyat,
 kívánom: testem nyugodjon por alatt;
 hisz már nem vagyok senki többé,
érzelmek nélkül, a pusztán dermedek kővé.